Inazuma Yume Ai

I.fejezet
Különös életmentés

Rohan egy lány az utcán. Hosszú világos-barna haját fújja a szél. Fut, hogy ne késsen el az iskolából. Körül sem tekint, mielőtt átmenne az úttesten. Lelép a járdáról és rohan tovább. Az úttesten a járművek gyorsan közlekednek. A messziségből előbukkan egy száguldó autó. Szinte biztos, hogy nem tud lefékezni és magával sodorja a lányt. Nem sokat törődik vele, de amikor észreveszi, hogy az autó vezetője egyáltalán nem lassít, hírtelen megbénul a félelemtől, és már késő lett volna férre ugrania. Csak behunyta a szemét. Amikor is hírtelen megragadta valami. Egy fiú az, aki a semmiből bukkant elő, és a lányt magával rántva, a földre esik, így megmentve az életét.

Az autó utasai és a járókelők egyből rohannak, hogy megnézzék mi történt.

- Srácok nem esett bajotok? – kérdezi az egyik utas.

De nem válaszol rá egyik sem. Ekkor a fiú megmoccan, felül a rajtafekvő lánnyal.
- Hé, te fiú nem esett bajod? – kérdezte még egyszer.

- Ha? - reagál - Nem! – válaszolta – Nekem semmi bajom!

- És a barátnődnek? – kérdezte a másik utas.

- Hát! – a meglepettségtől nem tudott beszélni, majd a lányra nézett.

Amikor megpillantotta a karjaiban fekvő lányt, rögtön megtetszett neki. Felemelte a kezét, hogy megsimítsa a lány arcát, amikor a lány homlokán megpillantott egy vérző sebet. Eleltűrte a lány haját, és mikor látta hogy már komoly a baj, hogy megállítsa a vérzést, leszakított egy darabot az ingéből és a sebre nyomta. Közben megszólalt.

- Kérem, hívjanak gyorsan egy mentőt.

A sofőr azonnal előkapta a mobilját, és tárcsázott.

- Kérem, küldjenek egy mentőt a…

Ekkor a lány kinyitotta a szemeit és az első, akit megpillantott, a fiatal fiú volt.
- Egy Angyal? - kérdezte.
A fiú közben tekintetével keresett valamit.

- Egy Angyal? Talán a Mennyben vagyok? - szólalt meg.
A fiú nem válaszolt csak mosolygott.
- Meghaltam?
- Dehogy is! - mondta a srác.

- Mi történt? - kérdezte.

A fiú a lányra mosolygott. Megsimította az arcát.
- Történt egy kis baleset! - mondta.

- Baleset? - riadt fel a fiú karjaiból.
- Igen! - mondta - Hékás!
- Megsérült valaki? - kérdezte aggódó hangon
- Igen, te... - mondta - ...de ne aggódj, itt maradok melletted! Rendben?

- Én, megsérülni? - kérdezte és ekkor megpillantotta a fiú sebét is - Hiszen te is vérzel. A könyököd... - majd megint - Aúú, a fejem! Miért hasogat ennyire? És miért szédülök? - kérdezte és már meg is indult.

- Hékás, kislány hová mész? - megfogta a lány derekát, hogy visszatartsa - Nem szabad ilyen állapotban közlekedned! - aggódott továbbra is érte - Tudtad, hogy majdnem elütött egy autó? - eréjesen szólt rá a fiú - Most már semmi baj, hamarosan megérkezik a mentő!

- Hogy? Milyen állapotban nem szabad?

- Hát, tudod, az esés során nagyon beütötted a fejed, és most nagyon vérzik a homlokod!

Ekkor a lány megtapintotta a sebet majd megnézte.

- Vér! – válaszolja – Úútálom a vért!

Erre a fiú elmosolyodott és pillantását a földre szegeszte. Ebben a pillanatban megjelent, egy másik, ismeretlen fiú. A lány már az eszméletvesztés határán volt, a talaj irányába zuhant, amikoris ott termett a megmentő fiú, és óvó kezeivel ismét körül fonta a lány gyenge testét.

- Mi történt? – kérdezte a srác.

- Ez a lány balesetet okozott! – válaszolta, majd a lányra tekintett szemeivel.

Az ismeretlen fiú ránézett a lányra, aki már csak halk hangokat és összemosódott képeket látott magaelőtt.

- Bájos! De Touya…

- Touya? – szakította félbe a másik fiút A srácok felfigyeltek a lányra.

Aztán elveszítette az eszméletét.

Megérkezett a mentő. Óvatosan kivették a srác karjaiból  és felrakták egy hordágyra.

- Hé, fiú te jól érzed magad? – kérdezte az egyik mentős ápoló.

- Igen! – válaszolta egy kissé értetlenül.

- Csak, mert te is megsérültél! – és szemével a fiú könyökére nézett.

Amikor a srác is megpillantotta, csak ennyit mondott.

- Nem, köszönöm, jól vagyok! –aztán aggódóan megszólalt – És neki?
- Ne aggódj a kis barátnőd miatt, ő rendbe jö! Az agyrázkódást kivéve, szerintem nincsen komolyabb baja, de azért még be kell szállítanunk, mert lehetnek más sérülései is, amik még nem mutatkoztak. – aztán a fiúhoz szolt – Hé, ezt mindenképpen le kell fertőtleníteni, úgyhogy neked is be kell jönnöd a korházba.
- Úgy látom, nincsen más választásom! Rendben! – válaszolta.

A lányt gyorsan egy korházba vitték. Amikor magához tért, először csak megmoccant a szempillája, aztán lassan kinyitotta a szemeit. Édesanyja ült mellette, édesapja pedig az orvossal beszélt, de azt a kedves és helyes fiút nem látta sehol sem. Szemeivel körbetekintett a szobában.

- Édesanyám, édesapám! – szólalt meg halk hangon.

- Ayumi, nincs semmi bajod? – fordultak a szülök a lányukhoz.

- Jól érzed magad? – kérdezi az orvos kedvesen.

 - Igen, semmi bajom! – válaszolta.

- Kérlek, kövesd az ujjamat.

A lány azt tette, amit az orvos mondott. Követte az ujját, amit a lány szeme előtt húzogatott balra meg jobbra. Aztán megkérte, hogy nézzen egyenesen előre, hogy bel tudjon világítani a szemébe és megnézze, hogy vannak egy valamilyen sérülései. A lány azt is követte.

- Jó, azt hiszem minden a legnagyobb rendben van, leszámítva, hogy egy kis agyrázkódása van a lányuknak. – szólalt meg megnyugtató hangon - Azt ajánlom, hogy tessék egy hétig legalább otthon maradni. – mondta az orvos.

- Hála az égnek, hogy nem esett nagyobb baja! Köszönöm Doktor Úr! – hálálkodott az anyuka.

A lány mélyen gondolkodóba esett. Hol lehet az a fiú, mi történt vele! Ekkor a doktor ruhájába kapaszkodott.

- Elnézést Uram! De nem volt itt egy fiú?

A szülők értetlenül hallgatták.

- Milyen fiú, Ayumi? – kérdezte az édesapja.

- Hát, aki megmentette az életem! Szőke, magas, és nagyon jóképű srác! – válaszolta és az orvosra nézett.

- Sajnálom kishölgy, de nem láttam semmilyen fiút! – mondta, aztán - ...de talán még is, de Ő már elment. Őt egy másik orvos ápolta. Elnézést, de most mennem kell, vár a következő betegem! – és mosolyogva elhagyta a szobát.

Az anyukája Ayumihoz fordult.

- Kislányom, milyen fiúról van szó? Mi történt?

- Hát, siettem a suliba, és nem néztem körül, amikor jött egy gyorsan hajtó autó és akkor hírtelen a földre rántott valami. Amikor magamhoz tértem egy kedves fiú tartott a karjaiba és vigyázott rám. Megmentette az életemet. Azt mondta vigyáz rám. De a nevére nem emlékszem, mert akkor már elveszítettem az eszméletemet. – gondolkodott mélyen – Pedig tudom, hogy hallottam a nevét, csak most nem jut eszembe! – mondta izgatottan.

- Ne törd magad rajta, majd eszedbe jut! – mondta megnyugtatásként az édesapja.

- És most pedig otthon maradsz minimum két hétig.

- De az orvos azt mondta, hogy csak egy hetet kell! Különben is mit csinálok én otthon két héten keresztül? – kérdezett vissza – Anyu muszáj suliba mennem, ha lekésem a tanórákat, hogyan fogok bepótolni mindent? – aggódott.

- Ezt majd még megbeszéljük otthon! Rendben? – válaszolta az apukája.

- Rendben! – habár akad hangjában egy kis kétely – Látom még viszont a srácot?

Ayumi meggyőzte a szüleit, hogy hadd mehessen iskolába. Az szülők nagy nehezen beleegyeztek, de megígértették lányukkal, hogy nem rohangál, és a testnevelés órák alól minimum 2 hét felmentés. Ayumi egy bólintással beleegyezett. Tehát három nap múlva ismét mehetett suliba. Még a suliba menet közben is a fiúra gondolt. Amint beért a kapun belülre, szemével a srácot kereste. Ekkor egy ismerős hangot hallott meg a háta mögött.

- Ezt nem hiszem el! Ma is suliba kell jönnöm, ahelyett, hogy otthon ülnék, vagy a pasimmal lógnék.

- Kita? – kérdezte meg hátra fordulva.

- Ayumi? – lepődött meg – Te hogy kerülsz ide, nem otthon kellene lenned és ápolnod a sebedet? – kérdezte meg és a lány gézdarabkával bekötözött homlokához ért – Még fáj? – kérdezte.

- Igen! Nagyon! – utalt arra, hogy ne nyomkodja.

- Bocsika! – válaszolta.

Még most is őt kereste, tekintete az egész suli udvarát körbejárta, de nem látta a „megmentőjét”.

- Mond csak, te kit keresel, ilyen nagyon? – kérdezte.

- Hát tudod, amikor az a baleset történt, egy srác…

- …egy srác? – szakította félbe.

- …mentette meg az életemet. – fejezte be.

- És most őt keresd? Legalább tudod a nevét?

- Nem, mert pont akkor veszítettem el az eszméletemet. De a hangja… - gondol vissza rá, és fel idézi magában - …nagyon megnyugtató volt! De az arcára emlékszem, tehát ha találkozom vele, akkor fel fogom ismerni. – válaszolta.

Ebben a pillanatban ment el mellette úgy, hogy észre sem vette.

Vége az első résznek!
Folyt.köv.