Inazuma Yume Ai
I.fejezet Különös életmentés
Rohan egy lány az utcán. Hosszú világos-barna haját fújja a szél. Fut, hogy ne késsen el az iskolából. Körül sem tekint, mielőtt átmenne az úttesten. Lelép a járdáról és rohan tovább. Az úttesten a járművek gyorsan közlekednek. A messziségből előbukkan egy száguldó autó. Szinte biztos, hogy nem tud lefékezni és magával sodorja a lányt. Nem sokat törődik vele, de amikor észreveszi, hogy az autó vezetője egyáltalán nem lassít, hírtelen megbénul a félelemtől, és már késő lett volna férre ugrania. Csak behunyta a szemét. Amikor is hírtelen megragadta valami. Egy fiú az, aki a semmiből bukkant elő, és a lányt magával rántva, a földre esik, így megmentve az életét.
Az autó utasai és a járókelők egyből rohannak, hogy megnézzék mi történt.
- Srácok nem esett bajotok? – kérdezi az egyik utas.
De nem válaszol rá egyik sem. Ekkor a fiú megmoccan, felül a rajtafekvő lánnyal. - Hé, te fiú nem esett bajod? – kérdezte még egyszer.
- Ha? - reagál - Nem! – válaszolta – Nekem semmi bajom!
- És a barátnődnek? – kérdezte a másik utas.
- Hát! – a meglepettségtől nem tudott beszélni, majd a lányra nézett.
Amikor megpillantotta a karjaiban fekvő lányt, rögtön megtetszett neki. Felemelte a kezét, hogy megsimítsa a lány arcát, amikor a lány homlokán megpillantott egy vérző sebet. Eleltűrte a lány haját, és mikor látta hogy már komoly a baj, hogy megállítsa a vérzést, leszakított egy darabot az ingéből és a sebre nyomta. Közben megszólalt.
- Kérem, hívjanak gyorsan egy mentőt.
A sofőr azonnal előkapta a mobilját, és tárcsázott.
- Kérem, küldjenek egy mentőt a…
Ekkor a lány kinyitotta a szemeit és az első, akit megpillantott, a fiatal fiú volt. - Egy Angyal? - kérdezte. A fiú közben tekintetével keresett valamit.
- Egy Angyal? Talán a Mennyben vagyok? - szólalt meg. A fiú nem válaszolt csak mosolygott. - Meghaltam? - Dehogy is! - mondta a srác.
- Mi történt? - kérdezte.
A fiú a lányra mosolygott. Megsimította az arcát. - Történt egy kis baleset! - mondta.
- Baleset? - riadt fel a fiú karjaiból. - Igen! - mondta - Hékás! - Megsérült valaki? - kérdezte aggódó hangon - Igen, te... - mondta - ...de ne aggódj, itt maradok melletted! Rendben?
- Én, megsérülni? - kérdezte és ekkor megpillantotta a fiú sebét is - Hiszen te is vérzel. A könyököd... - majd megint - Aúú, a fejem! Miért hasogat ennyire? És miért szédülök? - kérdezte és már meg is indult.
- Hékás, kislány hová mész? - megfogta a lány derekát, hogy visszatartsa - Nem szabad ilyen állapotban közlekedned! - aggódott továbbra is érte - Tudtad, hogy majdnem elütött egy autó? - eréjesen szólt rá a fiú - Most már semmi baj, hamarosan megérkezik a mentő!
- Hogy? Milyen állapotban nem szabad?
- Hát, tudod, az esés során nagyon beütötted a fejed, és most nagyon vérzik a homlokod!
Ekkor a lány megtapintotta a sebet majd megnézte.
- Vér! – válaszolja – Úútálom a vért!
Erre a fiú elmosolyodott és pillantását a földre szegeszte. Ebben a pillanatban megjelent, egy másik, ismeretlen fiú. A lány már az eszméletvesztés határán volt, a talaj irányába zuhant, amikoris ott termett a megmentő fiú, és óvó kezeivel ismét körül fonta a lány gyenge testét.
- Mi történt? – kérdezte a srác.
- Ez a lány balesetet okozott! – válaszolta, majd a lányra tekintett szemeivel.
Az ismeretlen fiú ránézett a lányra, aki már csak halk hangokat és összemosódott képeket látott magaelőtt.
- Bájos! De Touya…
- Touya? – szakította félbe a másik fiút A srácok felfigyeltek a lányra.
Aztán elveszítette az eszméletét.
Megérkezett a mentő. Óvatosan kivették a srác karjaiból és felrakták egy hordágyra.
- Hé, fiú te jól érzed magad? – kérdezte az egyik mentős ápoló.
- Igen! – válaszolta egy kissé értetlenül.
- Csak, mert te is megsérültél! – és szemével a fiú könyökére nézett.
Amikor a srác is megpillantotta, csak ennyit mondott.
- Nem, köszönöm, jól vagyok! –aztán aggódóan megszólalt – És neki? - Ne aggódj a kis barátnőd miatt, ő rendbe jö! Az agyrázkódást kivéve, szerintem nincsen komolyabb baja, de azért még be kell szállítanunk, mert lehetnek más sérülései is, amik még nem mutatkoztak. – aztán a fiúhoz szolt – Hé, ezt mindenképpen le kell fertőtleníteni, úgyhogy neked is be kell jönnöd a korházba. - Úgy látom, nincsen más választásom! Rendben! – válaszolta.
A lányt gyorsan egy korházba vitték. Amikor magához tért, először csak megmoccant a szempillája, aztán lassan kinyitotta a szemeit. Édesanyja ült mellette, édesapja pedig az orvossal beszélt, de azt a kedves és helyes fiút nem látta sehol sem. Szemeivel körbetekintett a szobában.
- Édesanyám, édesapám! – szólalt meg halk hangon.
- Ayumi, nincs semmi bajod? – fordultak a szülök a lányukhoz.
- Jól érzed magad? – kérdezi az orvos kedvesen.
- Igen, semmi bajom! – válaszolta.
- Kérlek, kövesd az ujjamat.
A lány azt tette, amit az orvos mondott. Követte az ujját, amit a lány szeme előtt húzogatott balra meg jobbra. Aztán megkérte, hogy nézzen egyenesen előre, hogy bel tudjon világítani a szemébe és megnézze, hogy vannak egy valamilyen sérülései. A lány azt is követte.
- Jó, azt hiszem minden a legnagyobb rendben van, leszámítva, hogy egy kis agyrázkódása van a lányuknak. – szólalt meg megnyugtató hangon - Azt ajánlom, hogy tessék egy hétig legalább otthon maradni. – mondta az orvos.
- Hála az égnek, hogy nem esett nagyobb baja! Köszönöm Doktor Úr! – hálálkodott az anyuka.
A lány mélyen gondolkodóba esett. Hol lehet az a fiú, mi történt vele! Ekkor a doktor ruhájába kapaszkodott.
- Elnézést Uram! De nem volt itt egy fiú?
A szülők értetlenül hallgatták.
- Milyen fiú, Ayumi? – kérdezte az édesapja.
- Hát, aki megmentette az életem! Szőke, magas, és nagyon jóképű srác! – válaszolta és az orvosra nézett.
- Sajnálom kishölgy, de nem láttam semmilyen fiút! – mondta, aztán - ...de talán még is, de Ő már elment. Őt egy másik orvos ápolta. Elnézést, de most mennem kell, vár a következő betegem! – és mosolyogva elhagyta a szobát.
Az anyukája Ayumihoz fordult.
- Kislányom, milyen fiúról van szó? Mi történt?
- Hát, siettem a suliba, és nem néztem körül, amikor jött egy gyorsan hajtó autó és akkor hírtelen a földre rántott valami. Amikor magamhoz tértem egy kedves fiú tartott a karjaiba és vigyázott rám. Megmentette az életemet. Azt mondta vigyáz rám. De a nevére nem emlékszem, mert akkor már elveszítettem az eszméletemet. – gondolkodott mélyen – Pedig tudom, hogy hallottam a nevét, csak most nem jut eszembe! – mondta izgatottan.
- Ne törd magad rajta, majd eszedbe jut! – mondta megnyugtatásként az édesapja.
- És most pedig otthon maradsz minimum két hétig.
- De az orvos azt mondta, hogy csak egy hetet kell! Különben is mit csinálok én otthon két héten keresztül? – kérdezett vissza – Anyu muszáj suliba mennem, ha lekésem a tanórákat, hogyan fogok bepótolni mindent? – aggódott.
- Ezt majd még megbeszéljük otthon! Rendben? – válaszolta az apukája.
- Rendben! – habár akad hangjában egy kis kétely – Látom még viszont a srácot?
Ayumi meggyőzte a szüleit, hogy hadd mehessen iskolába. Az szülők nagy nehezen beleegyeztek, de megígértették lányukkal, hogy nem rohangál, és a testnevelés órák alól minimum 2 hét felmentés. Ayumi egy bólintással beleegyezett. Tehát három nap múlva ismét mehetett suliba. Még a suliba menet közben is a fiúra gondolt. Amint beért a kapun belülre, szemével a srácot kereste. Ekkor egy ismerős hangot hallott meg a háta mögött.
- Ezt nem hiszem el! Ma is suliba kell jönnöm, ahelyett, hogy otthon ülnék, vagy a pasimmal lógnék.
- Kita? – kérdezte meg hátra fordulva.
- Ayumi? – lepődött meg – Te hogy kerülsz ide, nem otthon kellene lenned és ápolnod a sebedet? – kérdezte meg és a lány gézdarabkával bekötözött homlokához ért – Még fáj? – kérdezte.
- Igen! Nagyon! – utalt arra, hogy ne nyomkodja.
- Bocsika! – válaszolta.
Még most is őt kereste, tekintete az egész suli udvarát körbejárta, de nem látta a „megmentőjét”.
- Mond csak, te kit keresel, ilyen nagyon? – kérdezte.
- Hát tudod, amikor az a baleset történt, egy srác…
- …egy srác? – szakította félbe.
- …mentette meg az életemet. – fejezte be.
- És most őt keresd? Legalább tudod a nevét?
- Nem, mert pont akkor veszítettem el az eszméletemet. De a hangja… - gondol vissza rá, és fel idézi magában - …nagyon megnyugtató volt! De az arcára emlékszem, tehát ha találkozom vele, akkor fel fogom ismerni. – válaszolta.
Ebben a pillanatban ment el mellette úgy, hogy észre sem vette.
Vége az első résznek! Folyt.köv.
|